Az egyéni lélektudati képek teszik szubjektívvé az észlelést, de ezek a szubjektumok szorosan kapcsolódnak a kollektív asztrál síkon lévő információkhoz. Így az egyén tudatszintileg behatárolt mindaddig, amíg fel nem ismeri, hogy a gondolati és érzelmi késztetéseinek mögöttes indukálója maga az árnyék tere.

Ezéletbeli történeteink a tudattalan zónába kerülnek, de csakúgy, mint a kollektív mezőben, itt sem felejtődik el semmi: az információk ott maradnak, akár a történeti képek is előhívhatók. Ehhez nem szükséges hipnoterápia, ha valaki megtanult kilépni a tiszta tudati mezőbe.

A képek maguk hagyják a térben a lenyomatot, és szokás utcákat is jelentenek egyben, mint ismerős terep. Így lehetséges, hogy pont a negatívak őrződnek meg sokkal élesebben, mivel azokat nem szeretnénk újra átélni, ezért ide védőbástyát alkotunk.

A védőbástya annak az igazolása, hogy maga a fájdalom, avagy trauma energiája nem feldolgozott, azaz az egyén énképéhez kapcsolta és birtokba vette azt. Ez a birtok kerülhet a harag mellé, vagy a sértettség területére, esetleg bosszúra várakozik.

Miközben mi felejtjük már a történetet, gondolván, hogy az idő megoldotta, elmúlt, nem érezzük a fájdalmat, a szégyent, de a mélységben ez továbbra is energiát kér tőlünk. Így szerepekbe öltözünk, és azok figuráival igyekszünk a játszmatéren plusz energiát nyerni pótlásként, a figyelem által.

Persze ezekben az áldozati, kimerülő mintaszerepek – szenvedő vagy akár szorongó, pánikos formák – ugyanúgy jelen vannak, mint a fényes trubadúrok szerepei. A lényeg, hogy a szerepet tartani lehessen, mert ez az, ami elfedi a valót előlünk.

A pszichológia egyik szerepből képes a másikba átöltöztetni, és még akár erős kontrollt is adni, hogy élvezhető legyen az életben való lét, és az kellően stabil is maradjon, hogy állja a viharokat. Ehhez viszont azt a szerepet, amiből átreformál, szigorúan el kell zárnia, vagy itt lépnek képbe azok a szentség felé fordulások, amelyek az Istenhez való fúzióval oldják meg ennek a felszíni részét.

Árnyékmunka ezekben az esetekben nem történik, nem ismerődik fel az asztrálsíkról áthallatszó jelek minősége, alkata, attitűdje. Nem értjük magunkat, csak a világ kettéválasztásán keresztül: mi a jó és mi a rossz.

A látás mint tudati látás nem az előre megalkotott fogalmakhoz kapcsol, hanem megvárja a tudati választ a térből. Olyan, mintha egy mozit nézne az ember, de nem az elme irányítja a képeket, hanem a képek kezdenek előtérbe kerülni.

Először ezek még amolyan egóval tűzdelt próbálkozások, de a későbbiekben már a tudattalan képes besorolni a tudatfeletti irányadásába, és itt a lélek képi elemei átírhatóak.

Minden átírás egy kollektív lazítás is, és ezt nevezik fénymunkás cselekvésnek, mivel itt nem eltörlésről vagy megmásításról van szó, hanem felülírásról. Az energiatér rezgése megemelkedik, és ezáltal a szokások is más igény felé terelődnek: más fog örömet adni, más ad energiát az élethez.

Ez egyben egy nagyívű ősbizalom is, amelyben bekapcsolódik a Tudat állandó jelenléte. Ez a tudatosságnak egy másik rétege, ahol már nem a kis én a vezénylő, hanem a bizalom által elengedődik a testhez való énképi birtok. Nem az elme fogja tudni, hogy „nem a test vagyok”, nem a logika visz ide, és még a fantázia képzelete sem; egyszerűen a másként látás már a csendből dolgozik.

Az értelem itt már nem osztályozó, nem ítélkező, de felelős. Nem kivonul az életből, hanem benne éli meg az akció–reakció mintáit. Nem analizálja azokat, de felismeri minden szempontjukat, így meg tudja állítani a reakciókat, ha arra szükséget érez, vagy éppen ha reagál is, akkor sem táplálja tovább a folyamatot.

A látás térbeli minősége egyénileg más és más, mivel mindenkinek a saját asztrál szubjektumát kell átlépnie ahhoz, hogy ebben a csendben tudjon szemlélődni. Így lehet, hogy valaki intenzívebben lát színeket, formákat, képeket, de az is lehet, hogy nincs konkrétan vizualizáltan megjelenő kép.

Ez utóbbi már a tiszta látásnak egy olyan világa, ahol nem szükséges a szemet lehunyni; csak a fókusz hozza be a képeket azonnal. Ezek pedig mozgásba lendülve irányítanak az éppen feltárandó területre.

Vannak, akik írásos formában aktívak, mint médiumi csatornák, és vannak, akik hallók vagy érzők. Itt is az egyéni asztrál szubjektum erős befolyást gyakorol, és az elme ezt már a tudattalannak adja át, így ismételt védekezési protokoll kerül be mint információ, de már kispekulálva a kedvező lépéseket.

Ez az általános emberi viselkedés láthatatlannak vélt szokása, amikor azonnal letapogatjuk egymást, és ez a térkép kerül a lelkiismereti pályára, ahol a bűntudat maga a nevelő szándék eszköze.

Amikor kilépünk, és fúzióba tesszük a tudattalan terét a tudatfelettivel, ehhez odavonjuk a lélek képeit, az elme elcsitul, de a térben láthatóvá és érzékelhetővé válik a mozgás mint energiairányultság.

Ez a mozgás elránt vagy behúzhat, esetleg szédítő érzetet kelt, de csak addig, amíg a dimenziók közötti átlépéseket még nem tudjuk jól kezelni. Ez arra is utalhat, hogy nagyon széles spektrumot fogunk át a jeleket illetően úgy, hogy nem vagyunk kellően földeltek a saját asztrális képeinkkel; azaz az árnyék tagadása lélek-attitűdöket tart távol.

Minden egyes gyakorlat egyre edzettebbé teszi az elmét, és stabilan tarthatóvá válnak a képek.

Itt jegyzem meg, hogy konkrét fizikai síkú tapasztalásom volt, amikor is láttam, hogy nincs idő – vagyis nem úgy folytonos, ahogyan azt innen, mozgásban látjuk, vagy az öregedés által múlónak tekintjük. Minden csak egy-egy képkocka, olyan, mint a régi rajzfilmrajzolóknál, amikor megrajzolták a figura mozgását egy tömbben, és annak gyors lapozása, a lapok pergetése adta ki a mozgó képet.

Így van ez: az elme, a lélek figyelme teszi össze és ad energiát a mozgásoknak. Ez az idegrendszeren végigfutó gyors lapozás, de a lélek rakja össze a képeket.

Ezeket akkor tudjuk módosítani, átírni, ha az árnyék által elvont energiát is integráljuk a személyes terünkbe. Az árnyék korántsem egy rossz, negatív figura, hanem egy nem vállalt felelősség, vagy valamilyen fájdalom, félelem által elzárt attitűd. A gyermeki én világa kapcsolódik ide, és a tudattalan zóna engedi át az irányítást.

Pár képet kapcsolok, hogy érthető és látható legyen, honnan vesszük a térbeli mozgás érzetét. Ez persze nem azt jelenti, hogy a test lebegne bárhová is, csak a lélektudati szempontok keresik a vágyott világképeket. Ehhez a személyiség a fantáziával járul hozzá, ezért sok esetben ezek a vágyak több félelmet takarnak, mint amennyi lehetőségük lenne a megvalósulásra.

Megvalósulás

Mit is jelentene ez, ha nem magát az életet?

Egyre nagyobb teret fogunk át, de ha túl sok a logika, akkor abból csak rendszereket gyártunk, amelyek önmagukból bontanak egyre kisebb zónákat fel. Olybá tűnik, mintha közelebb kerülnénk, de valójában még jobban távolodunk a lelkülettől.

Ezért kiemelten fontosnak tartom azt a tiszta tudatosságot, ahol nem neveldében kell idomítani az ösztönt és annak erejét, hanem a szív hangján keresztül képessé válhatunk megérteni azt, hogy a csodákban igenis érdemes hinni.

Ennek a hitnek kell a szív ritmusával együtt feladnia magát, hogy a szellemi örök áradás megmutathassa, mennyire színes és áradó az egyetlen egy energia: maga a SZERETET.

A különbség az energia és az emóció fogalmisága között talán annyi, hogy az IGAZ nem birtokolható, csak átengedő; nem ragaszkodik, mert mindent átható.

Szerintem ennyi a csoda, amit keresünk mindannyian egymás szemében.

H-A-G Helaing